Ez se rövid történet. Kezdem a végéről. Van Tibor, ex hajléktalan. Tudjátok, mint az exleprás (4:00-tól a videóban): 

https://www.youtube.com/watch?v=v_E9xNlvnv4

Nem, nem vagyok Jézus. Bár volt ilyen Jézus komplexusos időszakom, amikor elképzeltem, hogy majd miként váltom meg a világot és hogy én mennyire csodás és elképesztően egyedi ember vagyok, de az elbaszott csajozásokon túl nem nagyon jutottam vele sehova. Annyira vagyok Jézus, mint Brian, vagy bárki más. Viszont az érdekes egybeesés az életem és a fenti videó közt, hogy valami nagyon hasonló velem is megtörtént, mint a videó béli exleprással. 

Tibor egy 50 körüli férfi. Először akkor került be az életembe, amikor egy barátom (szintén Tibor) felhívott, hogy nem aludhatna e nálam egy hajléktalannak tűnő fickó. Nem nagyon lepett meg a dolog. Akkoriban (kb. 1 éve) mindenki tudta rólam aki ismert, hogy ilyen arc vagyok. A lakásomba be is akartam fogadni egy hajléktalant fél évre. hogy esélyt adjak neki, az újrakezdésre. Gondoltam, ha meg tudunk egyezni egymás közt, mint felnőtt emberek, hogy miként tudunk együtt élni, akkor az sokkal többet jelenthet neki is meg nekem is, mint ha adok neki egy százast az utcán, vagy ha mondjuk abban erősítem, hogy harcoljon az önkormányzattal, hogy lakást kapjon. hittem benne, hogy az egymáshoz való emberi hozzáállás, meg a kölcsönös megállapodás olyan emberi légkört tud teremteni, ami nagyon hasznos lesz mindkettőnknek. Szóval felhívott Tibor, mert a Lumen kávézóban (Mikszáth tér) történt az, hogy a hajléktalan Tibor olyan részeg volt, hogy nem állt már a lábán és a nem erre szocializálódott fogyasztóközönség kezdte kellemetlenül érezni magát miatta. Én meg a közelben lakom (Baross utca), úgyhogy adta magát a dolog. Mondtam, hogy én másnap reggel 6-ra megyek dolgozni, de ha ez neki oké, azaz fel tudunk kelni 5-kor, akkor részemről jöjjön. Jöttek a Tiborok, az egyik maradt. Este bevizelt, reggel szabadkozott érte, ittunk egy kávét, megbeszéltük, mindketten mentünk a dolgunkra. Így kezdődött. 

Persze Tibor előtt is voltak már tapasztalataim hajléktalanokkal. Szociálisan érzékeny embereként, évek óta foglalkoztat a dolog és elég sok mindent igyekeztem tenni ez ügyben. A város mindenki-és lakásfoglalós tüntetésen részvételtől, a kaja osztáson át, a használt ruháimat nekik adom-on keresztül egészen odáig, hogy volt egy fél év, amikor megfogadtam, hogy mindenkinek fogok adni aki kér. Adtam is. Aztán ezt nem bírtam anyagilag és nem éreztem megoldásnak. Aztán azt mondtam magamnak, hogy napi egy, de neki mindig 200 ft-ot adok. Aztán ezt sem éreztem sehova sem vezetőnek. Rengeteg ötletem és tervem volt, hogy miként lehetne segíteni őket, többet részletesen ki is dolgoztam, téli krízis esetén meg mentem szállóra segíteni. Persze ennél lehet sokkal többet tenni, de az életem mellett nekem ennyi fért bele. 

Szóval jött Tibor és nálam aludt. Aztán elkezdett hivogatni, mert telefonszámot cseréltük. A szokásos módon indult. Pénzre volt szüksége. Mondtam neki, hogy nekem sincs sok, de ha bajban van, megpróbálok segíteni. Megértette. Aztán elkezdett beavatni az életébe. Kiderült, hogy van neki egy Edit-je, akivel nem jönnek ki éppen fényesen. Nála lakott, amíg ki nem dobta. Aztán a helyi keresztényeknél húzta meg magát. Akik meg nem nézték jó szemmel, hogy iszik. Így került utcára. Nem igazi hajléktalan olyan szempontból, hogy nem volt teljesen lecsúszva. Viszonylag rendezett ruházat, gondolatok és világlátás. Csak épp eléggé el volt kallódva. Aztán egyszer felívott, úgy este 10 körül, hogy baj van, menjek segítsek. Kérdeztem mi a baj. Pénzre van szüksége. Kérdeztem hol van. Mondta, hogy a Lumen előtt. Megbeszéltük, hogy 11:30-ra ott vagyok. Akkoriban a KINO kávézóban dolgoztam, mint mosogató és asztalszedő. 600 ft-os órabér, plusz a jutalék, ha nagy volt a forgalom. Rendes, tisztességes, egyszerű állás, szerettem csinálni.

Mikor végeztem odamentem a Lumenhez. Az a kép fogadott, hogy Tibor egy fiatal (cca. 30) éves sráccal ücsörög, cigizik, sörözik és dumálgat. Odamentem és mondtam neki, hogy nekem egészen más elképzelésem van a bajról, nem az amit most látok és megkérdeztem, hogy akkor miért is hívott. Mondta, hogy pénzre van szüksége. Megkérdeztem mire. Mondta, hogy ajándékot tudjon venni Editnek, hogy kibékítse. Kérdeztem, hogy tett e már valamit azért ma, hogy pénze legyen? Mondta, hogy nem. Ezt már nem bírta idegekkel a hipszter srác, akivel eladdig vígan sörözgetett és nekem ugrott: "Ki vagy te egy náci? Mi a fasz bajod van Tiborral? Ki a fasznak képzeled magad, hogy így beszélsz vele?" Mondtam neki, hogy nem vele jöttem beszélgetni, hanem Tiborral. ha akar valamit tőlem, kezdjük onnan, hogy mutatkozzunk be. De nekem nincs dolgom vele, nekem Tiborral van. Erre még jobban elszállt az agya, hogy menjek a kurva anyámba, meg elkezdett lökdösni. Mondtam neki még egyszer, hogy feleslegesen hőzöng, mert Tibor hívott ide és bármennyire fáj vagy szokatlan ez neki, nem bántom Tibort, csak felnőtt módjára próbálok beszélni vele. Tibor is rászólt a srácra, hogy nyugodjon le, de kellett vagy 5 perc, amíg átment az agyán az üzenet. Aztán megint megkérdeztem Tibort, hogy tett e valamit azért, hogy pénze legyen, hogy a kedvesének ajándékot tudjon venni. Mondta, hogy nem. Mondtam neki, hogy mivel megígértem, hogy segítek neki, ezért most utoljára adok neki pénzt, de ez az utolsó, legközelebb nem fogok, ha ő nem tesz magáért semmit. Nem rosszból, csak egyszerűen nem vagyok az apja, ő meg nem egy gyerek. Abban nem tudom támogatni, hogy a pesti éjszakában iszogasson és közben arról lamentáljon különböző random hipszterekkel, hogy ő nem akar inni. Meg arról, hogy őt mennyire nem veszi komolyan senki. Mondtam is neki, hogy én igyekezném komolyan venni, mert egy 50 éves embernek olyan élettapsztalata van, amiből én is sokat tanulhatnék, de amíg ő nem veszi komolyan magát és azon vekeng, hogy nem akar inni, miközben iszik, meg kidobatja magát arról az egyetlen helyről (Lumen), ahol megpróbálták komolyan venni, addig kicsit nehezen megy. Mondtam neki, hogy szerintem két lehetősége van. 1) Vagy lemegy ennek a spirálnak az aljára, amiben most van, azaz ostobára issza magát és elveszik amennyire tud vagy 2) elkezd kimászni belőle, ami azt jelenti, hogy elkezd tenni magáért és nem mástól várja a segítséget, zsozsókát, cigit, stb. Azt is mondtam, hogy én a második úton tudok segíteni neki, az elsőhöz keressen olyan hipszter arcokat, mint ez a srác is. Vannak csomóan a városban, akik szívesen eliszogatnak egy csövivel, hogy ettől jobb embernek érezzék magukat és megnyugodjon a lelkiismeretük. Odaadtam 2000 ft-ot neki, mert annyit kért és azt is megmondtam neki, hogy ezért a pénzért 3 órát mosogattam és hogy még egyszer tőlem nem kap pénzt arra, hogy igyon. Megértette. A hipszter srác meg olyan egyedfejlődésen ment keresztül mindeközben, hogy mikor menni készültem, akkor úgy nézett rám mint valami prófétára. Mindenképp meg akart hívni egy sörre, meg akarta, hogy beszéljek hozzá is, meg mit tudom én még mi. Nehezebb volt lerázni, mint Tibornak elmondani, hogy mi a helyzet. Szánalom. 

Legközelebb 2 hónap múlva hívott Tibor. Mondta, hogy bent van a pszichiátrián és hogy kéne neki cigi. Kérdeztem milyet szív. Talpas fecske. Vagy valami szivarka. Nem emlékszem már. A lényeg, hogy olcsó, lassan ég és marja a torkot rendesen. Mondtam neki, hogy aznap nem jó, de a héten mindenképp bemegyek. Két nap múlva volt rá időm, bementem. Egy asztalnál ült, épp dumált valakivel. Egész kipihentnek tűnt és sokkal összeszedettebbek voltak a mondatai. Elmesélte, hogy két hónapig ivott ahogy csak tudott, aztán elege lett és négykézláb bekúszott a pszichiátriára, akik szerencsére felvették. Most két hete van itt és bevállalta, hogy végigcsinál egy 3hónapos detoxot. Mondtam, hogy ez férfi munka volt. Odaadtam a két doboz cigit és hozzátettem, hogy annyit kérek cserébe a két cigiért, hogy 1 hét múlva hívjon fel mi van vele. Aztán eljöttem, záróra volt, meg egyébként is megbeszéltük amit kellet. 1 hét múlva hívott, hogy átkerült egy másik helyre és hogy kéne megint cigi. 2 nap múlva mentem, most már könyv volt a kezében. Mondta, hogy talált magának állást. Kérdeztem hogy. Mondta, hogy egészségügyi dolgozó volt annó, műtőssegéd és itt ahol most van, körbekérdezősködött és kiderült, hogy van hely. Pár hét és kiderül mi a helyzet. És ha lesz állás, akkor lehet még szállást is kap a nővérszállón. Mondtam neki, hogy ez már derék, férfi munka a javából. Kérdeztem nem kell e neki valami könyv, meg hogy milyen könyveket szeret. Mondta, hogy a történelmieket, mert régóta az a hobbija. De nem kell neki könyv, mert van ott egy csomó, meg egyébként is egy csomó foglalkozás van, úgyhogy szabadideje nem annyira akad. Kezdett a saját lábára állni. 

Legközelebb megint 2 hónap múlva találkoztunk, itt a Mikszáth téren. Zakóban volt, makkos cipőben, tiszta pulcsiban. Még ősz eleje volt, nem volt annyira hideg. Mondta, hogy azóta meglett az állás és talált szállást is magának itt a közelben egy hostelben. A tulaj befogadta, ha cserébe takarítással meg ezzel azzal ledolgozza és még kap is mellé egy kis mellékest. Erre is csak azt tudtam mondani, hogy férfi munka, gratulálok. Kérdezte nem iszunk e egy kávét, meghív. Ez volt az a pillanat, amit azóta is őrzök magamban. Ez az ember fél év alatt talpra állt annyira saját erejéből, hogy meg tudott hívni egy kávére. Még mindig beleborzong a hátam. Mondtam, hogy szívesen. Beültünk a Lumenbe, az lett a helyünk. Megkérdeztem, hogy hol ment félre az élete, hogy került az utcára. Nem tudta pontosan megmondani. Említette a volt feleségét, meg a családját (gyerekek), meg az édesanyját, akit a válás előtt pár évvel vesztett el. Úgy néz ki ő is olyan anyás férfi volt, mint apám, meg az első szerelmem apja, meg én is. Sok férfi van, aki teljesen elveszti a talajt, mikor meghal az édesanyja. Kérdeztem, hogy a válása nem lehet, hogy összefügg az anyja halálával? Mondta, hogy nem. A felesége egy vérszívó, stb. nem emlékszem milyen jelzőkkel látta még el. A lényeg, hogy kibírhatatlan némber akivel nem lehet együtt élni. Na, ez az ismerős sztori. Minden hajléktalan ezt mondja, ha megkérdezik. Legalább is nekem 10-ből 8-szor ezt szokták mondani. hogy a másik volt a hülye, meg a geci, meg ő nem tehet semmiről. Persze vannak kivételek, de a magam részéről én ebben már nem hiszek. És már akkor sem hittem. Egyszerűen azért, mert tapasztalataim szerint a világ nem így működik. Én is sok mindenen keresztül mentem. Az elmúlt 4 évben elköltöttem a 7 milliós örökségem. Drogosok közt éltem és drogoztam a viii. ker közepében. Amit lehetett elkövettem, hogy elpusztítsak mindent ami valaha az életem volt. És mégsem kerültem az utcára sosem. Pedig nagyon közel jártam hozzá. Mondhatni félig meddig sikerült is, mert hónapokig a lakókocsimban éltem, amit már csak egy nagyon vékony fémlemez választ el attól, hogy feladjak mindent. De egy dolgot nem tudtam soha sem feladni. Azt, hogy tisztán tartsam az emberi kapcsolataim. hogy megköszönjem azt, ha kaptam valamit és hogy igyekezzem viszonozni azt. Vagy ha erre nem volt módom, akkor megjegyezzem magamban a dolgot addig, amíg nem lesz lehetőségem viszonozni. ez az egyszerű szabály, az olyan lesz a fogadj isten, amilyen az adjon isten mentett meg attól, hogy teljesen elvesszek. Ez lehet neveltetés kérdése. Ma már úgy látom, hogy inkább a tiszta lelkiismereté. A saját példámon keresztül tanultam meg, hogy ha másokat hibáztatok az életem nyomorúságáért, akkor sosem fogom megérteni, hogy miért is kerültem olyan helyzetbe, amilyenbe. Mert bárhogy is erőlködtem azon, hogy bebizonyítsam kik a hibásak, az életem mégiscsak az én életem. Én hozom a döntéseket, amiknek a következménye az életem alakulása. ha úgy élem az életem, hogy egyedül maradok benne, akkor az nem véletlen. És minél előbb megértem miért alakítom így az életem, mi az oka ennek, annál előbb kimászok belőle. Nekem az elmúlt években az volt a furcsa a hajléktalanokkal, hogy ezt egyre kevésbé tapasztaltam részükről. ha 50 ft-ot adtam, több kellet nekik. ha 200-at, akkor meg sem köszönték, ez volt az alap. Bajban van, az a minimum, hogy adok neki 200-at. Sokszor meg se köszönték. Nem a köszönöm hiányzott nekem. Csak azt éreztem, hogy ezzel nem megyünk semmire. Ezzel csak azt az állapotot rögzítem, hogy ehhez szokik hozzá a hajléktalan. hogy ő nem képes eltartani magát. hogy ő egy szerencsétlen ember, aki a nyomorából / szerencsétlenségéből él meg. én sosem tudtam volna ilyen tudattal kérni pénzt senkitől. ennél többre tartom magam. és a hajléktalanokat is. számomra az az állapot, hogy már nem esik rosszul, hogy valaki a nyomorom miatt ad nekem pénzt, mert sajnál, az nem vezet sehova. oda biztos nem, hogy felnőtt önálló ember legyek, aki képes gondoskodni magáról és jó esetben mondjuk a szeretteiről is. És akkor elkezdtem gondolkozni, hogy miért lehet, hogy emberek mégis megalázzák magukat mások előtt azzal, hogy nyíltan életképtelennek titulálják önmagukat. És pláne azon, hogy ez már olyan szintig fejlődik bennük, hogy észre sem veszik ezt. hogy számukra az az alap, hogy ők egy senkik. és nekik jár a segítség. a 200 ft-ok. és menjen a picséba aki nem ad. Nem egyszer kaptam ilyet is. Nem fájt, csak nem értettem. És akkor arra gondoltam, hogy ez tipikusan a bűntudat jele. hagyjuk most a kereszténységet, meg az eredendő bűnt. A világ ennél sokkal egyszerűbb. ha az ember elbasz valamit, vagy olyat tesz, amit szégyell, akkor arról nem szívesen beszél. meg nem szívesen szembesül vele. Sokszor Inkább elmenekül. Én is nem egyszer tettem ezt. És Nagyon sok önvizsgálatra és bátorságra volt szükségem, hogy bizonyos idő elteltével szembe tudjak nézni azzal, hogy mit tettem és pláne még több, hogy szembe tudjak nézni azzal is, akivel szemben tettem. De megtettem. Mert különben belekerültem volna a mások hibáztatásából álló, sehova sem vezető spirálba. Így is elég sokat voltam benne. 

Mikor ide jutottam magamban megkértem Tibort, hogy mondja el a családja igaz történetét. Nem lehet, hogy esetleg ő is hibázott valamit? Vagy, hogy ő sem volt teljesen százas, nem csak a partnere? Nem, nem. Ez egy bonyolult történet, úgy sem érteném. Ahha. Meg is vagyunk. Rengetegszer mondtam ezt én is másoknak, mikor belekérdeztek a fájó pontjaimba. És rengetegszer hallottam és hallgattam végig hajléktalan embereik történeteit, amik túlnyomó részt úgy kezdődnek, hogy volt egy geci és úgy végződnek, hogy ő nem tehetett semmiről. Persze az idő, főleg az utcán töltött idő megszépíti az emlékeket. De minimum elhomályosítja. Szelektálja. "Egyébként is olyan szar az utcán, olyan nyomorúságos az életem. Akkor legalább hagy emlékezzek úgy, hogy a másik volt a geci." "Persze, emlékezz csak úgy, szegény, szerencsétlen hajléktalan ember. Itt egy kis kenyér, meséld el miért volt geci a másik. Sírd ki magad a vállamon, hagy érezzem jó embernek magam." De gondoltam ne ítéljünk elhamarkodottan. Felhívtam még aznap a Fedél nélkül-t, hogy rákérdezzek volt e már olyan cikkük, vagy bármilyen próbálkozásuk arra nézve, hogy egy egy ilyen történetnek utánajárjanak. Azaz mondjuk megkeressék a másik félt, a gecit, hogy mondja el, ő hogyan emlékszik a történtekre. "Nem, ilyen még nem volt." Voilá. És miért nem? "Ez nem a mi dolgunk." De hát ezeknek az embereknek ott ment tönkre az életük. Ott csúszott el valami. ezt mesélik. ha valóban segíteni szeretnének nekik, akkor miért nem abban támogatják őket, hogy szembe tudjanak ezzel nézni? "Nincs rá kapacitásunk, nem a mi dolgunk." De valaki azért csinálja? "Nem tudunk róla." És valami írás esetleg a témában? "Voltak kutatások, de azok sem ezzel foglalkoztak." Adtak pár linket, megnéztem őket, tényleg nem ezzel foglalkoztak. Szépen vagyunk. Felépült egy konkrét iparág, intézményrendszer és civil szféra arra, hogy mások nyomorából éljenek és senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy esetleg, valóban kivezessék ezeket az embereket a nyomorukból. hogy abban segítsék őket, ami minden embernek a legnehezebb. hogy a saját szarával szembenézzen. Gratulálok mindenkinek, aki ebben az iparágban tevékenykedik. 

A történetnek nincsen vége. Nem is tudom, hogy valaha lesz e. Tibor bekerült az életembe. Igaz, hogy ő csak egy a sok közül, de legalább kölcsönös emberi kapcsolat van köztünk. És ahelyett, hogy százak meg ezrek megmentésért vekengenék a tévében, meg tüntetnék az utcán és elvesznék a nagy rendszerellenségben, meg nem jutnék vele sehova, max. oda, hogy a saját életem is elvesztem, inkább megiszunk néha egy kávét. hol ő hív meg engem, hol én őt. Felajánlottam neki, hogy nagyon szívesen elkísérem a családjához, mert szerintem fontos lenne, hogy beszéljen velük.Neki is és a családjának is. Van két gyereke. Biztos hiányzik nekik az apjuk. Ettől még elzárkózik. De idén végre újra fog tudni ajándékot hazaküldeni a gyerekeinek karácsonyra. Pénzt szokott küldeni. A gyerekek jobban tudják mire kell nekik. Ez pl. már egy elég komoly szembenézés. hogy apaként fogalmad sincs milyenek a gyerekeid. Szép lassan talán eljutunk majd oda, hogy lemegyünk a családjához. De ha nem, már akkor is sokat adtunk egymásnak. Én legalább annyit tanultam tőle, mint amennyit ő tőlem. Nem segítettem én neki semmiben. Vagy ha igen, akkor ő legalább annyit nekem. Egyszerűen azzal amilyen. Az életével. És azzal, hogy kölcsönösen komolyan vettük egymást. És értem én, hogy házfoglalás, meg értem én hogy skandallum, de könyörgöm: azt az egyet döntse el mindenki, hogy a másik embert miben akarja erősíteni. Mert abban leszünk egyre erősebbek, amit nap mint nap gyakorlunk. Ilyen világ ez. ha arra tanítjuk egymást, hogy küzdjünk a rendszer ellen, akkor abban leszünk egyre ügyesebbek. És abban, hogy a rendszertől fogjuk várni és követelni a megoldást. Meg azt fogjuk hibáztatni mindenért. ha arra tanítjuk egymást, hogy boldog boldogtalannak adunk pénzt meg minden mást, akkor tele leszünk 60-70 éves gyerekekkel. Akik a világból csak annyit ismernek, hogy ők nem képesek eltartani önmagukat. hogy lesz ezeknek a felnőtt embereknek családi életük? hogy lesznek képesek másokról gondoskodni amikor magukat sem tudják ellátni? hogy lesz így erejük rendbe rakni a saját életüket? és ti, akik a jó ügy élharcosaiként veritek a tamtamot és ordibáltok, hogy érezzem már magam én is szarul, meg legyek végre egy kicsit szociális, mikor jöttök le arról a cuccról, hogy mások nyomorából éljetek? Mert nektek szerintem ugyanannyira szükségetek van a hajléktalanokra, mint a jelen rendszerben nekik rátok. Mert nélkülük nehezebb lenne elhinni magatokról, hogy jó emberek vagytok. Mert lehet a rendszer elleni harc nélkül már el sem tudjátok képzelni az életeteket. Mert szükségetek van a hajléktalanok nyomorára, hogy harcolhassatok a rendszer ellen. Mert ti legalább annyira nem akartok szembe nézi a saját életetek szarával, meg az élet nehézségeivel, mint ezek az emberek. Egymást erősítitek ebben a libikókában. hogy a rendszer a hibás, Meg mindenki más. Nekem mindegy, a ti életetek. Meglátjuk ki hova jut mondjuk 5 éven belül. Addig is jó munkát nektek.  

u.i.: És hogy mi a hasonlóság ezen történet és az exleprás videó között? hát szerintem annyi, hogy bár Jézus sztoriját eléggé elírták a bibliában, attól ő még valószínűleg egy elég jó arc lehetett. Olyannyira jó arc, hogy az akkori hatalmak nem tudták megkerülni, ezért inkább beleírták a vallásukba. Most még elég nehéz ilyenekről a vallási dogmák miatt nyugodtan diskurálni, de remélem egyszer eljutunk oda, hogy a józan paraszti ész alapján újra tudjuk venni az emberi történelmet és mondjuk ki merjük mondani, hogy a csodák talán nem is csodák voltak, hanem csak volt egy ember, aki emberként bánt az emberekkel. Ami mondjuk csodákra is képes lehet. És akkor a végén mégiscsak kiderül, hogy Jézus vagyok. Épp annyira, mint mindenki más. És most indulhat a kövezés: https://www.youtube.com/watch?v=OiIFx2lAAf8